Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Csak egy tévedés...

Csak egy tévedés...

Boldogan sétáltam egy kis utcában feléd,
Míg meg nem láttam, hogy egy kis lány szalad eléd,
Azt hittem álmodom, s ez csak egy átverés,
S hogy a kis lány ki feléd szalad csupán csak egy tévedés.

Láttam hogy öleled, Láttam hogy csókolod,
Láttam a szemedben, hogy menyire csodálod,
Egy kis lányt szeretsz mint egykor engem,
Egy kis lányt ölelsz, s ebbe bele remegem.

Kifutok az utcából egy kávézónál meg állok,
Eleredt az eső, s érzem hogy elázok,
De nem törődöm velem mint már oly rég semmivel.
Csak harcolok veled, s a sok régi emlékkel.

Elindulok egyedül, bánattal a szívemben,
A kép, hogy lányod van kést szúrt a lelkemben.
Fáj minden gondolat, mit veled el kell töltenem,
Fáj minden mozzanat, hogy nem lehetsz itt velem.

Kitárom az ajtót, és beesem a lakásba,
Fáj minden mozdulat, így hát bemegyek szobámba,
Látom hogy sötét van, környékez a rettegés,
Szeretlek, de te nem, ez jelentené a szenvedést?

Lábamat átkarolva zokogok a sötétben,
Rázza a vállamat, hisz érintésed nem érzem.
Ölelésed elkerül, csókod más ajkára tapad,
Fáj ez a tudat, a szívem darabjaira hasad.

Egyedül a magányban nincs aki vigasztal,
Nincs aki mondaná – szeretlek – méz édes hanggal.
Egy kérdésem lenne hozzád – Miért kellett ezt tenned?
Tudom válaszod az lenne - más lett a szerelmed.

Kettőnk köz tudom, már mindenek vége,
Pedig annyit izgultam, hogy láthatlak végre,
De ez a gondolat, hogy újra enyém lehetsz,
Elvakított, hisz azt gondoltam még mindig szeretsz.

De tudom tévedtem, és már csak emlék kép maradsz,
Hogy öleltél, csókoltál, szívemben örökre megmarad.
Az utca végén mikor meg láttalak, egy kislányt láttam veled,
Most már tudom, ő a lányod, kit én nem adhattam meg neked.

Az utolsó könnycseppet letörlöm az arcomról,
A lámpát felkapcsolva merengek az álmomról.
Egy álmom volt, veled lenni, míg a halál el nem választ.
De ez lehetetlen hisz családod van, kérdésemre ez lehet a válasz.