Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Köszönöm, Sasuke...

2011.01.28

Mindenki azt állítja, a szíve az csak az övé. Nem veheti el tőle senki. Nem bánthatja Senki. Nem mérgezhetik meg. Én mégis úgy érzem, hogy a lelkem és a szívem már nem él. Meghalt... vele együtt ment el. A riválisommal, a barátommal, az ellenségemmel... a testvéremmel. Uchiha Sasukével.

Megkaptam, amit akartam, mégis boldogtalan vagyok. Lenézek a falura, az ÉN falumra. S nem érzek semmit. Kölyökkoromban ugyanitt, a hokagék arcképe felett álltam Sasukéval. Hat vagy hét évesek lehettünk, akkor jelentettem ki először: Én leszek a hokage!

Boldog voltam akkoriban. Annak ellenére, hogy engem mindenki gyűlölt. Most hiába szeretnek, hiába tisztelnek, nem érzem azt az örömöt, amire mindig is vágytam. Olyan bűnt követtem el, amit sosem leszek képes megbocsájtani magamnak. Megöltem az egyetlen személyt, aki fontos volt számomra. Fáj visszagondolni arra a percre, amikor magamhoz tértem a kórházban és közölték velem a tényeket. Hiába is próbálnám elfelejteni, ami történt, nem tudnám megtenni. A tudat és a heg a hátamon és a mellkasomon örökké emlékeztetni fog arra az estére.

Szántszándékkal szúrt a szívem mellé. Én sem a szívére céloztam... mégis belehalt. Bárcsak én is vele haltam volna!

Az a mosoly, mely az arcán ült abban a pillanatban. A tekintet, ahogy rám nézett... azt hiszem talán békesség és nyugalom volt a szemében. Ezt talán az is bizonyítja, hogy amikor a kardját átszúrta a mellkasomon s én a rasenganommal megsebeztem, szorosan magához vont és csak annyit mondott: Köszönöm, dobe.

Ez fáj a legjobban. Hogy még akkor is dobe-nak szólított. Aztán elsötétült minden. Rá pár hónapra én lettem a hatodik hokage. A falu hőse. Nem a szörnyeteg, aki magában hordozza a Kyuubit.

Azóta sem tudok Sakura szemébe nézni. Pedig már rég megbocsájtott. De én magamnak nem...

Hirtelen feltűnik előttem Sasuke. Talán a szelleme az. Vagy csak képzelődöm. Mellém sétál, majd a vállamra teszi a kezét és biztatóan rám néz. A sírás szorongatja a torkom. Érzem, ahogy a sós könnycseppek végigszántják az arcom.

- Sasuke...

Ennyi, amit mondani tudok. Semmi több. Ezt is suttogom. Pedig nem akartam suttogni.

- Semmi baj, dobe.

Rémülten tekintek rá. Lehet, hogy mégsem képzelődöm? Hisz megszólalt...

Most már patakként folynak a könnyeim. De nem érdekel. Nagyon sok dolgot tűrtem el sírás nélkül.

- Sajnálom.

Már megint suttogom. Sasuke elém sétál. Semmit sem változott. Ugyanúgy néz ki, mint amikor utoljára láttam.

- Sose feledd, TE vagy a hokage. Mindenáron meg kell védened a szeretteid és a falu lakóit. Ez a te... a mi ninja utunk. Megvédeni amit, s akit szeretünk.

Csak ezt ne mondta volna! A ruhám ujjába megtörlöm a szemem, úgy pillantok fel rá. Az arca rezzenéstelen. Mint mindig

- Sajnálom, de akkor én nem vagyok igazi ninja. Sem hokage.

Már nem suttogom. Erőt vettem magamon és kimondtam a szavakat, amik a szívemet nyomták. De ezzel sem lett könnyebb.

- Már miért ne lennél az?

Egyensúlyomat elvesztve közeledem a föld felé. Hangos puffanás és orra bukva fekszem Sasuke lábai előtt. Hiába szellem, vagy bármi is legyen. Elég nagyot ütött.

- Hé! Dattebayo!

Idegesen pattanok föl, de látva elégedett mosolyát újra rám telepszik a gyász, a mérhetetlen fájdalom és lelkiismeret-furdalás súlyos leple. - Sasuke...

Már motyogom is. Nem tudom, mit mondhatnék neki. Megöltem őt.

- Amit mondtam, az úgy is van. Azt mondtad, védjem meg, ami a legfontosabb a számomra. De én elpusztítottam.

Szándékosan nem nézek a szemébe. A talajt fixírozom a lábam előtt.

- Idióta vagy. Én akartam így. Könnyedén kivédhetem volna a támadásod, Naruto. De én már bevégeztem a feladatom. Bosszút álltam a klánomért és békét teremtettem a földön. Veled együtt. A legjobb barátommal, a testvéremmel.

Döbbenten bámulok fel rá. Miről beszél? Hisz megöltem! Elvettem az életét! És ő még megköszönné? Még így is, a barátjának… nem, a testvérének tart. Újra könnybe lábad a szeme. Majd szép lassan, komótosan végigfolynak az arcomon a megbánásom jelei.

- Ne legyen lelkiismeret-furdalásod, amiért megöltél.

Nem fogja sosem megérteni, mit érzek. Így ezt sem értheti.

- Nem érted Sasuke.

Kezd eltűnni. Már csak haloványan látom.

- Gyere ide Naruto.

Újra megtörlöm a szemem és a szikla pereméhez sétálok.

- Jól nézd meg! Mit látsz?

A falu irányába mutat. Mit vár? Nem látok semmit. Csak egy élettelen, sivár, romokkal teli falut.

- Sajnálom. De én itt nem látok semmit.

Úgy tűnik, nem lepődött meg a válaszomon. Lassan már alig látszik belőle valami. Rémülten tekintek rá. Nem akarom, hogy újra eltűnjön. Azt akarom, hogy velem maradjon. Azt akarom, hogy újra vele edzhessek, és újra felidegesíthessük egymást. Hogy újra versengjünk a semmiért. Hogy újra itt legyen és motiváljon.

- Nézz le, Naruto! Mit látsz?

Miért erősködik? Nem érdekel a falu! Nem érdekel semmi! Már az sem zavarna, ha megölnének. Sasuke komor ábrázattal bámul rám.

- Csalódtam benned, Naruto. Azt hittem, ha visszajövök, ugyanazt az élettel teli, boldog fiút látom benned. Nem ezt a senkit.

Olyan hirtelen termett előttem, hogy hátraestem.

- Sajnálom...

Sasuke alakja egy kicsit megerősödött. Lehajtott fejjel bámulok magam elé. Már nem tudom, mit tegyek.

- Ne sajnálkozz! Szedd össze magad! A faludnak szüksége van rád! Ha a falut nem tartod életben, akkor hogy akarod életben tartani az emlékemet?

Igaza van. Sasuke, felnyitottad a szemem. Lassan felállok és farkasszemet nézek vele. Mosolyogva bámul rám, majd lassan eltűnik a lába, a teste, a karjai.

- Örülök, hogy visszatértél!

Egy utolsó mosoly, és végleg eltűnik a szemem elől. Így ért véget Uchiha Sasuke élete. Jobbá tette a világot. És újjá teremtett engem.

- Köszönöm, Sasuke...

Újra letekintek a falura, az ÉN falumra. Most már látom, mit akart megértetni velem Sasuke. Ez az én világom.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

...

(Laura, 2011.07.28 15:35)

Szia.
Ezen elbőgtem magam :'( de szép történet.

Re: ...

(nino, 2011.07.28 20:55)

Komolyan?:O úr isten! *.* Annyira örülök, hogy megtetszett ennyire! :):)