Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2. fejezet: a titokra fény derűl

2011.01.28

Másnap reggel Marcus tompa fájdalmat érzett a nyakában. Úgy tűnt, elaludt a foteljában. Tarkójához nyúlva lassan megmasszírozta azt, majd körülnézett. A lámpa még mindig égett, az újság a lábai előtt terült szét. A borospohár üresen csillogott a reggeli napfény sugaraiban. Mély levegőt véve Marcus az órájára pillantott. Pár másodperc múlva feltápászkodott az ülőgarnitúráról, és a fürdő felé botorkált. Kinyitotta a kopott öreg ajtót és újra szemei elé tárulkozott a nyomott hangulatú kicsi fürdőszoba. A kád macskalábakon állt, egy zuhanyzófüggöny kerítette körbe az ablak mellett. Tőle jobbra egy vécé foglalt helyet, azzal szemben pedig egy mosdókagyló feszített kopottas tükörrel a tetején. A szoba közepén egy öreg szőnyeg terpeszkedett.
Marcus a mosdóhoz sétált, majd a tükröt kinyitotta, akár csak egy szekrényajtót, és a gyógyszerek közt kutatva kereste a fájdalomcsillapítót. Pár perc keresgélés után megtalálta. Örömittasan vette be a pirulákat, majd visszazárva a tükröt, szembenézett tükörképével. Egy sötétbarna – majdhogynem fekete – tekintetű, sötétbarna üstökkel rendelkező férfi nézett vissza rá. Háta közepéig érő barna haja csapzottan, kócosan tapadt homlokához és az arcához, ezzel keretet nyújtva a tökéletes férfi ábrázatnak. Egy fáradt mosollyal mérte végig magát, majd hajába túrva a kád felé fordult. Megnyitotta a csapokat, majd miután levetkőzött, elmerült a kellemes vízben. Még vagy fél órája volt a munkakezdésig. A feje búbjáig merült, majd újra előbukkant.
Alaposan megfürdött, és miután végzett egy hófehér törölközőt tekert a derekára. Újra a tükörhöz sétált, majd jobb kezével letörölte a párát a tükörről. Teste tökéletesen kidolgozott volt, majd kicsattant az erőtől. Egyedül pár heg emlékeztette régi életére, amikor még az utcán élt, s magának kellet kölyökként előteremtenie az aznapi betevő falatokat, hogy éhen ne haljon. Megrázta a fejét, nem akart még csak gondolni sem a régi életére. Annak már vége.
Kisétált a fürdőszobából, és a szobája felé vette az irányt. A szobaajtóval szemben egy kétszemélyes ágy feszített. A jobb oldalán egy íróasztal foglalt helyet, azzal szemben pedig egy ruhásszekrény. Marcus a szekrényhez lépett és egy fekete öltönyt, egy fekete nyakkendőt és egy hófehér inget vett elő. Lassan, kényelmesen felöltözött, majd a nyakkendőt miután megigazította, az asztalhoz lépett. Több tucat papír hevert rajta. Válóperek, betörési kísérletek elsikkasztása, gyilkossági vádak, stb. Mindig csak a munka. Ebből állt az élete már lassan tizenöt éve, amióta felkarolta a szervezetük vezetője, Erich Deathinx. Felkarolta, anélkül, hogy ő ezt akarta volna. De hisz meg sem kérdezte Marcust, hogy mi a véleménye róla. Tíz éves korában talált rá, s azóta fogva tartja. Fogva tarja, akárcsak egy szabadságra vágyó madarat egy kalitkába zárva. Hiába, mégis ennek a fickónak köszönheti, hogy a leghíresebb ügyvédnek mondhatja magát ebben a kis városban. Ha Deathinx nem karolja fel, akkor ki tudja, hol lenne most. Egy fekete aktatáskát vett elő, majd az asztalon heverő papírkötegből felmarkolt párat, és belesüllyesztette. Lezárta a táskát, amely egy hangos kattanás kíséretében adta birtoklója tudtára ezt a tényt. Még mindig volt tíz perce, hogy beérjen az irodába. Kisétált a nappaliba, és a tegnap esti káosz nyomait eltüntette. A boros poharat elmosogatta, az újságot gondosan összehajtogatta, és a lámpa melletti asztalkára helyezte. Már épp indulni készült, amikor erőteljes kopogásra lett figyelmes. Az ajtóhoz sétált, majd résnyire tárva az ajtót, kikukucskált rajta. Egy fekete szemkötős, tagba szakadt férfi támasztotta az ajtófélfát.
– Mi a helyzet, öregem? – vigyorgott hiányos fogsorával Marcusra az illető.
– Mit akarsz, Willy?
– Na de barátom! Hát illik így fogadni az olyan embert, aki egész éjjel azon fáradozott, hogy a haverjának kiderítsen egy, s mást? – incselkedett Marcusszal Willy.
Marcus idegesen az órájára pillantott, majd ismét Willyre emelte sötét tekintetét.
– Gyere be. – tárta ki előtte az ajtót. Megvárta, míg beljebb tessékelte magát Willy, majd újra kikémlelt a folyosóra, hogy van-e valaki, aki tanúsíthatná, hogy ma reggel Willy nála volt. De mivel nem látott senkit, becsukta maga után az ajtót és a nappaliban kényelmesen terpeszkedő Willy elé sétált. – Mit tudtál meg?
– Sok mindent barátom, sok mindent – csillant fel Willy épp látható szeme.
– William, kérlek – ült le vele szemben Marcus. – A lényeget.
– Ne hívj Williamnak! – morrant fel idegesen Willy. – És csak úgy megjegyzem, a te Tom barátod nem a férfiak gyöngyszeme.
– Willy, a lényeget.
– Jó-jó, rendben! Már mondom is. – A szemkötős csavargó a kanapé szélére ült, és előrehajolva suttogni kezdett. – Kiderítettem, hogy a lány, akit fogva tartotok, az nem akármilyen lány. Tom barátod mostohahúga. Az egyik volt barátnőm Toméknak dolgozik, mint cseléd, és ő mondta, hogy egy ideje eltűnt a Chrisway család egyetlen lánya, aki örökölte volna a családi céget.
– Szóval, szerinted Tom...
– Tom barátunk eltüntette a színről a húgát, hogy ő örökölhesse meg a vagyont és mindent mi ezzel jár. És gondolom, Erich nagybátyádat kérte meg, hogy tüntesse el a színről a lányt.
– Szóval ezért nem akart beszélni róla. – gondolkodott hangosan Marcus. – De hát Erich nem szokta megölni az embereket. Annyira még ő sem aljas. Általában eladja őket a feketepiacon, vagy más bandáknak lepasszolja őket. Mindig kitalál valamit, de még sohasem vetemedett emberölésre. És ahogyan Tomot ismerem, rá akarja venni Erichet, hogy tüntesse el a föld színéről a húgát.
– Pontosan. – bólogatott egyetértően Willy.
– Ez nem jó hír. – dőlt hátra a fotelban Marcus. Homlokán a ráncok egyre csak halmozódtak. A gondterheltség ráncai voltak azok.                                                                                                                                                                        
– Van még valami, a te Tom haverod még csak úgy tiz éve a család tagja. Miután meghaltak a szülei, a Chrisway család magához vette. Gondolom valami féle rokonuk lehet.                                                                                               – Szóval ezért akarja megöletni a lányt.
- Ki akarod szabadítani. Igazam van? Akár csak Olíviát, Jázmint, Katherinet, Emilyt és Helenat.                                  - Pontosan....                                                                                                                                                                                    
– Gondolod, hogy sikerülni fog megint?
– Remélem, nagyon remélem.
– Mondd, hogy csinálod?
– Mit hogy csinálok? – értetlenkedett Marcus.
– Hogyan tudod végrehajtani ezeket az akciókat, anélkül, hogy lebuknál és tönkremennél?
– Fortuna velem van, barátom.
– Hagyd el ezt a maszlagot! – horkant fel Willy. - Tudod jól te is, hogy nem erről van szó. Hogy tudod úgy megszöktetni őket, hogy semmi bántódásuk ne essen, és ne lepleződj le?                                                                     
- Azt hiszem itt az ideje hogy meg tudd.                                                                                                                                      - Miről van szó?.... 

- Ugye tudod, hogy amit most el fogok neked mondani, az titok. Ha megtudom, hogy bárkinek is el mered mondani. Én megöllek – nézett fel sötét tekintetével az előtte ülő döbbent férfira. Szemei a szokottnál is sötétebben csillogtak. William ereiben megfagyott a vér, ahányszor csak találkozott ezzel a tekintettel. Kedvelte Marcust, de tartott is tőle valamilyen szinten. Tudta, a férfi bármire képes lehet. Hiába ismerik egymást oly régóta. Ha Marcus így néz rá, akkor biztos, hogy valami olyasmit fog közölni vele, amit soha senkinek nem mondott még el.
– Bennem meg bízhatsz, barátom. – nyalta meg kiszáradt ajkait William. Szíve vadul kalapált, maga sem tudta, mire fel ez az izgalom, de nem tudott megálljt parancsolni magának.
– Az előző ártatlanokat úgy tudtam csak kimenteni, ha vállaltam a sorsuk elintézését, ami annyiból állt, hogy vagy el kellet volna adnom őket, vagy lepasszolni egy másik szervezetnek. Tudod, milyen vagyok. Nem tudtam megtenni, egyikkel sem. Erich minderről nem tud. Végig abban a hittben él a mai napig, hogy a nőket, akiket rám bízott elintéztem.
– De hát akkor, mit tettél e-helyett?
– Kicseréltem őket.
– Kicserélted?! – lepődött meg Willy. Mindenre számított, csak erre a válaszra nem.
– Pontosan. Mivel ügyvéd vagyok, hozzáférésem van a börtönkulcsokhoz. Pár elvetemült bűnözőt raktam a szerencsétlen nők helyére. Őket adtam el, és adtam át más szervezeteknek. Tudom, hogy ez is bűn. De úgy érzem, így volt helyes.
– És hova tűntek akkor a nők?
– Az egyiket a mai napig az irodában dolgoztatom. Felajánlottam neki, hogy a titkárnőm lehet, és beleegyezett. Voltak olyanok, akiket visszavittem a családjukhoz. És voltak olyanok is, akiket az országból vitettem ki.
– Apuskám, hát te aztán egy igen elvetemült fickó vagy, mit ne mondjak! – vigyorgott kajánul a félszemű.
Marcus az órájára pillantott. Késésben volt.
– Mennem kell dolgozni. Munka után megkereslek, és még átbeszéljük a dolgokat – állt fel vállára kanyarítva zakóját, és kezébe véve az aktatáskát, megindult az ajtó felé.
– Rendben – állt fel Willy is, és egy nagy nyújtózkodás kíséretében az ajtó felé botorkált. Marcus követte a példáját, kinyitotta az ajtót, és kikémlelt raja. Sehol senki. A folyosó még mindig kihaltan kongott az ürességtől. Előre engedte Willyt, majd miután a csavargó eltűnt az első lépcsőfordulóban, bezárta maga után az ajtót és elindult az irodába.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

-

(Saku, 2012.08.22 17:53)

Tök jó*-* kíváncsi lennék a folytatásra:D ez a Marcus, nagyon szimpi egyén, remélem lesz folytatása*o*

Re: -

(nino, 2012.08.22 18:21)

Persze^^ a www.nino2.eoldal.hu-n szerintemmár olvasod is :);)