Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


3. fejezet : Emlékek

Lerobbant házak között sétálva sietett a város végében lévő eldugott kis irodája felé. Bő negyed óra sétálással oda ér, busszal öt perc, ha a saját luxus autójával menne kevesebb mint öt perc alatt érne oda. De mivel gyűlőlte a feltünést, és a luxus cikkeket, leginkább gyalog szerrel közlekedett. A  Mercedes-Benz S 400-át Erictől kapta a jó munkájáért, soha nem ült bele. Néha kölcsön adta Williamnak, hogy pár eszetlen fruskát felszedjen vele, de másra nem igen használta.  Úgy érezte, tisztességtelen a környéken élő emberekkel szemben. Ő is közéjük való, hiába lett gazdagabb, hiába él a város gazdag negyedében, ő még mindig az a városi kölyök aki 15 évvel ezelőtt volt. Sóhajtva nézett körül a környéken. Gyerekek szaladgáltak az utca túloldalán lévő lerombolt játszóteren, ugyan azon a játszótéren, ahol anno ő is felnőtt. A sikátorokban hajléktalanok görnyedtek egy tartáj fölé. Mint ha csak önmagát láttná, ő is ilyennek képzelte el magát, csak is a sors fintora, hogy pont őt karolta fel Eric. Megrázta a fejét, talán még jobban is járt volna ha nem talál rá. Egy öreg asszony totyogott el mellette, ismerte a nőt, sokszor adott neki ételt, amikor már az éhhalál kerülgette.

- Várjon! - fordult utánna.

Az öreg asszony megállt, majd békés mosollyal a ráncos arcán Marcus felé fordult.

- Segíthetek valamiben, kedvesem?

Olyan szeretetet látott a nő barna szemeiben, amit már régóta keresett. Szívét elárasztotta a melegség, s egy pillanatra meg feledkezett mindenről, mintha mindig is igy nézett volna rá mindenki. Mintha egy boldog világban élne, s nem egy nyomornegyedben próbálná túlélni a mindennapokat. Marcus vonásai el lágyultak, rég érezte így magát.

- Cataleen néni én vagyok az, Marcus. - mosolygott a nála két fejjel alacsonyabb nőre.

- Marcus? - töprengett el a nő, arcára kiültek az idő ráncai s látszott rajta, hogy az emlékei közt kutat. - A kicsi Marcus? - kerekedtek el barna szemei.

- Igen, Cataleen néni.

- Jól vagy, fiacskám? - lépet egyet a férfi felé Cataleen.

- Persze, Cataleen néni.

- Milyen rég nem láttalak. - emelte fel a kezét a nő, ráncos puha ujjaival meg érintve a férfi arcát. - Felnőttél. 

- Igen, felnőttem.

- Pedig milyen biztosra vették a környékbeliek, hogy nem éled meg a felnőt kort. - töprenget még mindig a férfi arcát tanulmányozva.

Marcus álkapcsa megfeszült a kellemetlen emlékek hallatán.

- Igen, rendesen mellé fogtak. - csikorgatta a fogai közt önuralmat erőltettve magára.

- Tudtam, hogy nagyember lesz belőled. - mosolyogta a nő kezeit kockás kabátja zsebébe mélyesztve. S olyan érzést keltett az emberben, mintha nem egy öreg asszony állna előtte, hanem egy bölcs, egy szent, egy olyan lény aki utat mutat a sötétségben.

- Köszönöm Cataleen néni, mindent amit értem tett gyermekkoromban. - nyúlt a zsebébe majd egy köteg pénzt elő véve a nő felé tartotta. - fogadja el kérem, hálám jeléül.

- Az én koromban már nem sok hasznát veszem a pénznek, fiacskám. - huncut fény csillant meg a szemeiben ahogy elutasította a pénzköteget.

- Értem - tette el. - Akkor hogyan hálálhatnám meg?

- Marcus. Fiacskám! - csóválta a fejét Cataleen, majd lassan, csoszogva hátat fordított neki. - Amit tettem, érted tettem. Nem kell meg hálálnod. Elég az is, hogy láttam egészséges vagy. Egy olyan megfáradt öregasszonynak, mint nekem, nem kell több annál, mint hogy biztonságban s egészségben tudjam a szereteim. 

- Cataleen...

- Vigyázz magadra, fiam. - hagyta magára a döbbent férfit.

Nem tudta hová tenni a nő visselkedését Marcus, megakarta hálálni azt a sok sok szeretetet és gondoskodást amit Cataleentől kapott, de úgy tűnik a legtöbb amit érte tehet, hogy vigyáz magára. A fejét csóválva fordított hátat és indult el újra a munkahelyére.   

Ha nem ismerné jól a nőt, azt gondolhatná szenilis. De biztos volt abban, hogy a városbak Cataleen az egyetlen megbízható, épelméjű, jószívű ember. A többi zsugori, kapzsi, gyűlőlettel telve tengeti a  mindenapjait. 

Elhaladva a lepukkant játszótér mellett elmélázva állt meg. Végig nézett a hinta körül szaladgáló gyerekeken, s önmagát látta bennük. 

- Markus! - integetett neki az egyik kis srác vidáman. 

Rongyos nadrágja alól kikandikáltak pipa szár lábai. Egy szakadt póló és egy koszos kardigánt viselt. Cipője sok mindenen át ment, mire az ő lábára került. Szánakozva nézett a gyerekre. Milyen szülő az olyan ember, aki hagyja a gyerekét ilyen időben így járkálni? Hezitálva emelte fel a kezét és intett vissza. 

- Szia Timmy. - artikulálta. 

Rávigyorgott még egyszer a kis fiú, majd vissza szaladt játszani. Sajnálta a gyerekeket, de még nem tud semmit sem tenni értük, még nem. Akta táskája fülét szorosabban markolta, ujjai kifehéredtek az elfolytott dühtől. Elfordította a tekintetét a gyerekekről és újra útnak indult.

A többi